Agóra történetek

A középkori erdő világa: vadon és civilizáció
A középkori erdő világa: vadon és civilizáció
2020-05-20

A középkori civilizáció számára az erdő a vadont, a barbárságot jelentette. De ugyanakkor az erdő, ha kellett, menedéket nyújtott, táplálékot adott, s bár veszedelmes világ volt, sűrű, sötét rejtekében a csodák sem maradtak el. A kalandot, szerencsét, szerelmet vagy üdvösséget kereső ember útja egyaránt az erdőn át vezetett. 

Silvanus a rómaiaknál a fák istene volt. Temploma az erdő, hívei főleg a vidék lakói, szolgák és felszabadítottak. Fokozatosan kiszélesedő tisztelete a provinciákban gyakran keveredett helyi istenekével. A középkor erdőkultuszát mégis inkább gall, mintsem római hagyománynak tartják. A gallok - miként a többi kelta népcsoport - szoros szimbiózisban éltek az erdővel. Itt vadásztak, itt gyakorolták kultuszaikat. Vallásukat, a druidizmust, erdei vallásnak tekintik. A kereszténység térhódítása után sokáig az erdő nyújtott menedéket a pogány hitvilág számára.

A muzulmán világban a sivatagi oázis, a fa jelentette a civilizációt, a középkori kereszténység világában pedig a hatalmas erdőtakarót megszakító művelt tisztások, s itt a fa képviselte a vadont, a barbárságot. "A vallás keleten a pálmafák védelme alatt született, nyugaton a fák rovására, amelyek a pogányság menedékét jelentették, és a hittérítők kegyetlenül kivágták őket. A haladás itt egyet jelentett az irtással, a harcot és a győzelmet jelentette a bozót, a cserjés felett, s mikor a technika megengedte, a szálfaerdő felett" - írta Jacques le Goff francia történész.

Az erdő első meghódítói - a civilizáció képviselői - a 7-9. század kolostoralapítói voltak. A hittérítő szerzetesek életrajzai színes képet nyújtanak arról, hogyan alakították át a vadont a kultúra szigeteivé. A szövegek hangsúlyozzák az erdők zordságát, hogy ezzel is méltassák azok érdemét, akik vállalták megszelídítésüket. A "sűrű rengetegben" addig jószerivel csak "vadállatok és rablók éltek".

A Szent-Wandrille apátság például olyan helyen épült fel, amely szinte hozzáférhetetlen volt a bozóttól, tüskétől, mocsaraktól, s "alkalmasabb volt a rablók menedékének, vadállatok barlangjának, mintsem emberi lakhelynek". Szent Sequanus pedig olyan helyet keresett társaival, ahol a fák a "felhőkig érnek". Egy szűk csapáson haladtak, tüskék között, melyek megtépték ruhájukat. A félhomályban egymásba kapaszkodva hatoltak be az erdő mélyébe, mígnem egy barlangot találtak, ágakkal, kövekkel borítva, ahol "vadállatok és gonosz szellemek tanyáztak". Itt építették fel celláikat, megvetve a híressé lett burgundiai St-Seine-l'Abbey alapját. Még színesebb a Szent Kolumbán és tizenkét társának missziós útját kísérő kolostoralapítások leírása a szent életrajzában: Burgundiában Luxeuil, a svájci hegyek közt Sankt Gallen, végül Bobbio az Alpok lábánál. A szerzetesek maguk vágták a fát, cipelték vállukon a gerendákat, melyekből első lakhelyüket építették. Az erdőben megszülettek a kora középkor nagy hírű kulturális központjai.
Germánia hittérítőinek életrajzai sok hasonló példát kínálnak a vadon zordságáról, ahol a térítőmunkát még veszélyesebbé tette az, hogy az ott élők szent fáikat féltették a szerzetesektől.

A Geismar melletti erdő szépségéről híres hatalmas tölgyfáját, amelyet a pogány germánok Thor isten szent fájának tartottak, Szent Bonifác kivágatta, s kápolnát építtetett a helyébe. Később Bonifác tanítványa, Sturmius vágott neki két társával a germán erdők rengetegének, s egy kellően vad helyen megalapították a híres fuldai apátságot. Szent Wunibald, a későbbi Hildesheim alapítója is kezében fejszével indult útnak, hogy a mély völgyek és magas hegyek közötti rengetegben hozzákezdjen az irtáshoz, miközben a barátságtalan lakosság "rosszindulatúan nézte, féltve vadászterületüket és szent fáikat".

Szerző: Sz. Jónás Ilona
Forrás:                                           
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/vadon_es_civilizacio_a_kozepkori_erdo_vilaga

Kép forrása: 
https://wallhere.com/