Agóra történetek

A középkori kovács igazi szerepe
A középkori kovács igazi szerepe
2020-05-05

A középkori kovácsok és más fémművesek szerepét a történetírás legtöbbször annak a lovagnak a nevével köti össze elválaszthatatlanul, aki számára az illető fegyvereket és védőfelszerelést készített. Szerepkörük pontos leírásához azonban szükséges leválasztani őket uraikról, és önálló cselekvőkként elemezni őket – milyen teendőik voltak a megrendelések teljesítésén kívül, és miként illeszkedtek a társadalomba?

A kovácsok korántsem kizárólag fegyverkészítéssel foglalkoztak: valódi iparágat képviseltek, saját felépítéssel. A források többsége azonban – mivel a katonai eredményeket tekinti legfontosabbnak – aránytalanul sokszor említik őket ebben a kontextusban. Nagy Károly (uralkodott 768-814) krónikásai például dicséretekkel halmozzák el kovácsait. Egy 802-ből származó kapituláré (törvényi rendelet) kijelenti, hogy a nemeseknek kötelező magukkal vinni e mestereket hadjárataikra sodronypáncélt készíteni számukra. E közvetlen részvétel a háborúkban elősegítette az innovációt és fejlesztést – Nagy Károly kíséretének tagjaira különösen mély benyomást tettek az új típusú lovas pajzsok, amelyek nagy előnyt jelentettek a csatamezőn.

Kézenfekvő lenne e forrásokra úgy tekinteni, mint amelyek megerősítik, hogy a kovácsok elsődleges és legfontosabb tevékenysége a fegyverkészítés volt. Figyelembe kell azonban venni, hogy Nagy Károly uralkodásának legtöbb feljegyzése valamilyen formában a hadviselést érinti, ezért ezt a szempontot fogják kiemelni legfontosabbként. A frankok királyaként 768-tól, majd 800-tól római császárként korábban soha nem látott sikerrel növelte a fennhatósága alá tartozó területet, és a nyaranta folytatott hadjáratok bőséges zsákmányával megőrizte nemesei hűségét is.

Egy olyan uralmi rendszerben, amelyben ekkora szerepe van a hadviselésnek, mint hatalommegtartó eszköznek, egyáltalán nem meglepő, hogy a kovácsokat is elsősorban az ehhez szükséges felszerelés készítőiként említi – ez a róluk alkotott kép viszont egészen napjainkig fennmaradt, annak ellenére, hogy nem a valóságot tükrözi.

Nagy Károly elismerte ugyan a kovácsok egyéb érdemeit is olyan értelemben, hogy az általuk készített termékeket, mint például a sodrony- és lemezpáncélt a wergild, azaz vérdíj fizetésére alkalmas tárgyak közé számította. A birodalomban minden egyes embernek és tárgynak volt megállapítható anyagi értéke, amelyet annak jogtalan megölése, megsebesítése vagy elpusztítása esetén a bűnösnek ki kellett fizetnie. A ripuári frankok törvénye például 12 solidus értéket állapít meg „egy jó mellvért” esetén.

A wergild fizetéséhez bírósági közbenjárásra volt szükség, a folyamatban azonban láthatóan a birodalom számára értékes dolognak tekintették a kovácsok termékeit – és egyúttal jogi célt is szolgálhattak. Ebben az értelemben fizetőeszköznek számítottak, amely terhet jelent arra, akit fizetésre köteleznek. A kovács, mivel ilyen tárgyakat állított elő, értékes tagja volt a társadalomnak azzal párhuzamosan, hogy fontos szerepe volt a hadviselésben.

A kovács minden esetben egy mestertől tanulta szakmáját, a mester pedig legtöbbször több tanítványt alkalmazott, már egészen fiatal koruktól. A tanítványból mesterré válás korántsem volt magától értetődő – főként azon múlt, korán felismeri-e mestere az illetőben a tehetséget, azaz hogy megéri-e kiemelt figyelmet fordítani rá, illetve adott esetben pénzt kölcsönadni neki. A mester maga is ezt az utat járta be: az eljárásrend egyrészt arra szolgált, hogy a lehető legjobb kovácsok kerüljenek csak ki a mesterek kezei alól, másrészt pedig arra, hogy korlátozza a számukat, és ezáltal a konkurenciát – egyúttal megőrizve a szakma presztízsét is. A mesternek nem állt érdekében elnézőnek lenni tanítványaival, mivel ezzel ő maga járt volna rosszul anyagilag – a tanítványai által a műhelyében készített silány minőségű termékek még az ő nevéhez kötődnének. Érdemes felhívni a figyelmet a hasonlóságokra a kovácstanonc és a lovagi apród által bejárt út között.

A kovácsmesterség – más mesterségekhez hasonlóan – azzal őrizte meg legitimitását, hogy a mesterek által vezetett céhet hozott létre, amely szabályozta a felvehető tanoncok számát és felhasználásra megengedett anyagokat. E szervezetek fejlődése igen nagy fontossággal bír annak megértéséhez, hogy a kovácsolás és fémmegmunkálás mennyire központi szerepet játszott a középkor életében, mivel mutatja a törekvést arra, hogy a szakma ne váljon túltelítetté vagy anyagilag kihasználhatóvá.

Teljességgel tisztázott, hogy a középkori kovácsolás és fémmegmunkálás társadalmi szerepe jóval túlmutatott a fegyverzetkészítésen, ezért igyekeztek formalizálni és megtartani őket. Ez a törekvés következetes volt egészen az érett és késő középkorig, ahogy a kovácsszakma egyre nagyobb jelentőségűvé vált a nemzetközi piacon is. A fejlődés bizonyítéka jól megfigyelhető például a németországi Dinkelsbühl városán, amely jobbára a kovácsok által hozott kereskedelemből virágzott fel.

A kovácsmesterség fontosságát hangsúlyozza az is, hogy a kovácsok elitjét rendre a városi és regionális hatalom pozícióiba is kinevezték, például a városi tanácsba. Ez további legitimációt és elismerést nyújtott a szakmának – Dinkelsbühl volt az egyik első város, amely ezt bevezette, 1387-ben megadva a kovácsoknak a jogot a városi tanácsban való részvételre. Ez jól mutatja, mennyire fontosnak találták a város fejlődése szempontjából e mesterség gyakorlóit.

Forrás: 

https://mult-kor.hu/a-kardokon-es-pajzsokon-tul-mi-volt-a-kzepkori-kovacs-igazi-szerepe-20181121?fbclid=IwAR3voPdH1wjvsc-MrhQIw-t-SUD7p0nvYvkDUmdQVLTfYyBo9UVFgBNfgRs