Agóra történetek

Lássuk, kik rejtőznek a páncél mögött! 1. rész
Lássuk, kik rejtőznek a páncél mögött! 1. rész
2020-04-15

​A Zolnok Bandérium az Aba-Novák Agóra rendezvényeinek állandó szereplője. A középkori hagyományőrzésen túl a buhurt elnevezésű látványos küzdősport képviselőinek sorába tartoznak Magyarországon. Ennek a harcművészetnek van kapcsolata a hagyományőrzéssel, de a buhurt mégis sokkal inkább sport, mintsem hagyományőrzés. Sokan talán nem ismerik a buhurtot és és a kora 15. századi hadi hagyományőrzést, ezért arra gondoltunk, hogy maguk a harcosok meséljenek arról, mit is csinálnak.

(Fotó: Dalmadi Andrea) 

Lássuk, kik rejtőznek a páncél mögött! Elsőként a csapat egyik óriását, Rapp Lászlót szólítjuk meg. Laci a Zolnok Bandérium oszlopos tagja, a csoport szinte minden tevékenységében részt vesz.

Póta Sándor: Azt már tudjuk rólatok, hogy középkori fegyvereket forgattok, és korabeli ruháitok vannak. Kifejtenéd ezt konkrétabban, hogyan is néz ez ki?

Rapp László:
Lényegében középkori tematikájú rendezvények alkalmával megpakoljuk az autóinkat a csapat felszerelésével, a helyszínre utazunk és felállítjuk a tábort. Mindenki felölti a korabeli viseletét, abban tölti el minden percét. Csatarekonstrukciók alkalmával pedig páncélt öltünk és beállunk harcolni, netán egy az egy elleni párbajokat csinálunk, és úgy mérkőzünk meg. Ezen kívül középkori erdei túrákon is részt szoktunk venni, valamint Szolnok nagyobb civil megmozdulásain, például Szolnok Napján is. Fontos kiemelni, hogy az eszközeink, a felszerelésünk nem kellékek, nem jelmezek, mi nem színészek vagyunk, vagy mutatványosok. A korabeli ételek, amit megfőzünk a táborban, minden karddal bevitt ütés igazi. A sátrakban alszunk a hideg füvön, minden fáradságával és nyűgjével együtt a táborban éljük azt a pár napot, amíg kint vagyunk.

Póta Sándor: Mióta vagy hadi hagyományőrző? Miért kezdtél el érdeklődni a tevékenység iránt?

Rapp László:
Kiskamaszként egy ókori gladiátorviadalokat bemutató csapatnál kezdtem. Azt sajnos ott kellett hagynom, és már fiatal felnőttként találtam rá a Zolnok Bandériumra, azóta is töretlen lelkesedéssel 5. éve küzdök a csapat oldalán. Hogy miért kezdtem el? Talán a 13. harcos c. film nyűgözött le még gyerekkoromban ennyire, hogy belevágjak. Vagy a középkor iránti múlhatatlan rajongásom volt az oka, vagy az is lehet, hogy ki nem nőtt gyerekkor, és csak a játékaim lettek drágábbak. De egy remek kiszakadási lehetőséget is nyújt a kiüresedett, fogyasztásorientált, posztmodern térből. Az igazság az, hogy mikor csatlakoztam a Bandériumhoz, csak szerettem volna embereket püfölni nehéz fém tárgyakkal. Szerencsére jóval többet kaptam ennél.

Póta Sándor: A buhurtot, vagy a hagyományőrzést kedveled jobban?

Rapp László:
Számomra ez a kérdés olyan, mint megkérdezni egy anyától, hogy melyik gyermekét szereti jobban. Mind a kettőt egyformán szeretem, nem tudnék különbséget tenni. A hagyományőrzést azért, mert imádom a tábori életet és a csatákat, de ennél jóval többről szól a dolog. Mindig tanul újat az ember, más hagyományőrzőktől, kézművesektől, ha tényleg érdekli ez a hobbi. A "lovagok verekednek" narratíván túlmutatóan ismeri meg a szemlélődő elme a kor árnyalatnyi kis apróságait. Hogyan készültek a kerámiák, amelyekből iszunk, a páncélok, amiket magunkra veszünk, mivel színezték a ruhák anyagát. Szeretem ezt a közösséget, szeretek a vitakultúrával rendelkező tagjaival hosszú eszmecserékbe bonyolódni, vagy csak viccelődni, sztorizni korábbi rendezvényekről, vagy amikor egy nálamnál láthatóan jobban felkészült embert hallgathatok, szívhatom be magamba az új ismeretet. Mint mondtam, amikor elkezdtem, én csak embereket akartam nehéz fém tárgyakkal püfölni. Ez odáig jutott, hogy a tábori konyhában főzök meg 500-600 évvel ezelőtti recepteket, és jómagam is leültem már szövőszékhez korhű táskát, vagy ruhának való lenvásznat szőni.
A buhurtot azért szeretem nagyon, mert szerintem ez a legjobb módja, hogy az ember minél valóságosabban tapasztalja meg azt, hogy igazából milyen volt akár egy az egy ellen, akár tömegben harcolni a középkorban. Itt is nagyon szeretem a közösséget. Remek srácok, és jó akár velük, akár ellenük küzdeni.

Póta Sándor: Szerinted hányan űzik ezt a sportot a világon? Kik a legjobbak?

Rapp László:
Őszintén szólva fogalmam sincs. Nem tudnám megmondani, hogy világszerte hányan csinálják ezt, de annyit mondhatok, hogy Európa legtöbb országában, Észak-Amerikában, néhány Dél-Amerikai országban (Mexikó, Chile), még Kínában és Ausztráliában is van csapat. Sokan. Minden kétséget kizáróan az oroszok rendelkeznek a legjobb harcosokkal, utánuk az ukránok következnek. Elképesztően kemény fickók. Az USA, Anglia és a franciák pedig közvetlenül utánuk, ők sem kevésbé rátermett harcosok.

Póta Sándor:Mi hogy állunk a nemzetközi mezőnyben, hány buhurtos van Magyarországon?

Rapp László:
Talán 30, maximum 40 ember foglalkozik ezzel a sporttal. Nem valami elterjedt, nincs akkora hátszele, marketingje itthon, mint a main stream sportoknak. A nemzetközi mezőnyben sajnos nem állunk valami jól jelenleg. Vannak szép sikerek 1 vs 1 pro-fight kategóriában, sőt, 5 vs 5 kategóriában is jól teljesítettek a fiúk. De az igazi áttörés még várat magára sajnos.

Póta Sándor: Mennyire veszélyes sport ez?

Rapp László:
Erre azt tudom mondani, hogy pont ugyanannyira, mint bármelyik másik sport. Az emberek 4 kereket tesznek egy deszkára, és hajmeresztő trükköket csinálnak, háztetőkön ugrálnak, vagy kötelet tekernek a lábuk köré, és belevetik magukat a mélybe. Mi páncélt veszünk fel, aztán kardot, buzogányt, alabárdot ragadunk, és mehet a „csárdás”. Kék-zöld foltok itt is vannak, néha zúzódások, törések, egy-egy agyrázkódás, kiugrott váll. De semmi olyasmi, ami az emberrel ne történne meg bármelyik másik sportnál.

Póta Sándor: Te ki vagy a pályán? Milyen fegyvered van?

Rapp László:
Én pajzs/kard kombinációval kezdtem a dolgot, majd sokak unszolására szálfegyverre váltottam, nem tudom miért, úgy gondolták, hogy az jobban menne nekem, én meg hallgattam a tapasztaltabbakra. Jelenleg kétkezes baltával osztom a „szeretetet” a karámban. Más, mint a kard, vagy a pajzs, más a technika ütéskor, birkózáskor, de meg lehet tanulni. Az a feladatom, hogy fedezzem a társaimat, és ha birkózásba keveredne valamelyikük, akkor az ellenfelet a páncélozott térdére, törzsére, vagy épp a sisakjára mért, minél erősebb csapásokkal próbáljam meg jobb belátásra bírni. Oda kell figyelni, hiszen nem kórházba juttatni, hanem legyőzni akarom az ellenfelet. Mindenesetre nagyon élvezem.

Póta Sándor: Melyik a legemlékezetesebb pillanatod a buhurtban?

Rapp László:
Most kettő ugrik be, az első, amikor először voltam közös edzésen teljes páncélban. Rettenetesen liftezett a gyomrom, féltem, hogy nagyon béna leszek, és a sok edzés, meg befektetett pénz mind hiábavaló volt. De felmentem, és amint elhangzott, hogy MEHET! , kitisztult a fejem. Viszont eltörtem egy kardot rögtön a második csapás után, és az járt a fejemben, hogy "- Klassz, az edző ki fog nyírni."  A másik, amire picit tényleg büszke vagyok, amikor egy nagyváradi buhurt tornán földre vittem a  jobbak közül való orosz Bayard egyik harcosát. Ugyan én is a földre kerültem, de nagyon jó érzés volt egy ilyen nagy reputációjú csapat tagját levinni. Akkor döntöttem el, hogy ezt a büszkeséget akarom mindig érezni, amikor csak a karámba lépek.

Póta Sándor: És melyikre emlékszel szívesen a hadi hagyományőrzésben?

Rapp László:
Az egyik szintén Nagyváradhoz köthető. A vár kapujában történt, fentről még gyújtó bombákat is dobáltak. Persze nem közvetlenül ránk. Az első csatám volt, örök élmény maradt. A másik, amikor először harcoltam Libusinban. Ez egy takaros kis falu Csehország nyugati végén, Prágától nem messze. Megközelítőleg 900 harcos feszült ott egymásnak. Már a tábor mérete is impozáns, magával ragadó látvány volt, de amikor az a 900 ember felvonul, sorokba rendeződik, elindul egymás felé… még 5 lépés... még 3 lépés... aztán harc. A parancsszavak zúgnak németül, csehül, ágyúdörgés mindenütt, koppan a nyílvessző az ember sisakján, meg még egy, meg még egy, már azt sem tudja, hol vannak a csapattársai, de még folyik a harc. Azt hiszem, ez önmagáért beszél.

Póta Sándor: A világban merre jártatok már?

Rapp László:
Hűha, elég sok helyen. Az ország területén Diósgyőr és Visegrád, ami hirtelen beugrik. Voltunk Csehországban, Olaszországban, Szerbiában, Romániához számtalan kellemes és humoros emlék köti a csapatot. Az utazás ilyen távolságokra, mint Libusin, Szendrő, vagy Suceava kocsival igencsak embert próbáló. Viszont én úgy fogom fel, hogy olyan helyeken járok, táborozok, ismerek meg új embereket, és főleg harcolok, ahol egy 14-15. századi magyar harcos is megfordulhatott.

Póta Sándor: Mit gondolsz, Szolnok tud rólatok?

Rapp László:
Azt kell mondjam, hogy sajnos nem. Habár az Aba-Novák Agora nagyon sok segítséget és támogatást nyújt nekünk, a szolnoki emberek, ha látnak minket, szerintem még mindig maskarás mutatványosoknak gondolnak. Ami nagy kár. Sajnálom, hogy így van.

Póta Sándor: Nyilván nehézségekkel is meg kell küzdenetek, nemcsak az ellenféllel. Számodra melyek a hobbid nehézségei?

Rapp László:
Rengeteg nehézség van. Említettem, hogy az emberek többsége úgy vélekedik a hagyományőrzőkről, hogy vicces fura ruhákba bújt színészek, statiszták vagyunk. A buhurt, mint korábban mondtam, egyáltalán nincs köztudatban. Tudják az ismerőseim, hogy nagyjából mi is ez, de a többség szerintem nem fogja fel, igazából miről szól a dolog. Nagyon nehéz új, és főleg elszánt, lelkes tagot keríteni a félreértések és az ismeretlenség miatt. Sokakat elrémiszt az anyagi ráfordítás. Költséges hobbi, mi tagadás, de kérdem én, hegynek fel és le biciklizni nem költséges? Airsoftozni? Síelni? PC-t összerakni és játszani? Van, akinek az autója bütykölése a mindene, tudomásom szerint az is igen drága mulatság. Ez mind-mind pénzbe kerül. Sok utazással, a komfort hátrahagyásával, kosszal és lila foltokkal jár, akár hagyományőrző az ember, akár buhurtozik. Van kialvatlanság, kialakulnak konfliktusok a magánéletben. De ha ezeket az ember meg tudja oldani, félre tudja tenni, akkor ez a hobbi, és ez a sport nagyon meghálálja a belefektetett pénzt, időt és energiát, ezt garantálom.

Póta Sándor: Mit szeretnél elérni a jövőben, a hobbidban?

Rapp László:
Hagyományőrzőként minél több és színvonalasabb rendezvényre eljutni. Buhurtosként....persze minél több győzelmet bezsebelni, és célom az, hogy nevem legyen a harcosok között, de nem az ego miatt, vagy kérkedésből, hanem hogy a jó harcosok között tartsanak számon. Nem fogok mindig nyerni, de azt szeretném, hogy amikor belépek a karámba, a csapattársaim biztosak legyenek abban, hogy számíthatnak rám, az ellenfél pedig tudja, hogy velem bizony nem lesz könnyű dolga, amikor pedig kijövök a karámból elmondhassam, hogy minden tőlem telhetőt megtettem a győzelemért.

Póta Sándor: Ez nagyon heroikus, harcoshoz illő válasz volt. Az érdeklődők hol találkozhatnak veletek? Nyilván járványhelyzeten kívüli esetben.

Rapp László:
Személyesen az Aba-Novák Agórában találkozhat velünk az edzéseinken, csütörtökön délután 18:00-tól és szombaton reggel 09:00-től tartjuk. Sajnos a jelenlegi helyzetben nem lehetséges az edzés, de amint lehet, visszatérünk székhelyünkre. Facebook oldala is van a csapatnak, ott is bátran kereshetnek minket az emberek a kérdéseikkel.

Póta Sándor: Köszönjük szépen, ezt az érdekes beszélgetést. Céljaid elérésében sok sikert kívánunk neked!