Blog

Ebben is elsők…
Ebben is elsők…
2019-09-10

Elsőnek lenni a legtöbb esetben örömteli dolog. Ezúttal azonban egy olyan emléket elevenítünk fel, amikor a művelődési központ elsősége bizony igencsak kétes dicsőségnek számít…
 

1988-at írunk, ama bizonyos, ma már történelminek számító MSZMP kongresszus idején járunk, amikor komoly generációváltás ment végbe a pártban. A felszínen még minden csendes volt, de valahol mélyen már forrongott valami. Történetünkhöz ennek ugyan nincs közvetlen köze, ám minden bizonnyal közrejátszott abban, hogy egyáltalán ilyesmi előfordulhatott.

Maga a rendezvény igazán nagyszabásúnak, sőt, országos hírűnek számított annak idején. Vendéglátóegységekben muzsikáló, legalább hét tagú cigányzenekarok számára rendeztek versenyt ugyanis, óriási érdeklődés mellett. Az ország minden tájáról érkeztek különböző éttermekben játszó, jobbnál-jobb együttesek, prímással, brácsással, cimbalmossal, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A cigányzene akkoriban még igencsak kedveltnek számított, nélkülözhetetlen része volt minden mulatságnak. Még a televízió – igen, akkoriban még csak A televízió létezett, nem volt annyi csatorna, mint manapság – is élő, egyenes adásban közvetítette az Országos Cigányzenekari Fesztivál eredményhirdetését és gálaműsorát egy vasárnap délután.

Az esemény rangját jól mutatja, hogy ráadásul a legnagyobb műsorvezető páros, Kudlik Júlia és Antal Imre vezette a gálát. Mindenki feszülten várta a döntőt, hiszen élőben, ország-világ szeme láttára vizsgázott a szolnoki művelődési központ. Fontos volt, hogy precízen, pontosan, gördülékenyen menjen minden, semmiféle fennakadás ne zavarja a műsort és vele a közvetítést.
Ebben a várakozásteli hangulatban, a vetélkedő döntője előtti napon egyszer csak levél érkezett a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központba. A szokásoknak megfelelően a ház igazgatója, Czakó Jánosné Katika bontotta a postát, amikor figyelmes lett egy borítékra, melynek feladója csupán egy név, állítólagos Magyar Lajos volt, s a pecsét tanúbizonysága szerint Budapesten adták postára. Belsejében pedig válogatott fenyegetések lapultak. Írója a város első bombariadójával rémisztgetett. Azzal fenyegetőzött, hogy levegőbe repíti az intézményt, amennyiben megrendezik a tervezett cigányzenekari vetélkedőt, s azt írta, „halál mindazokra, akik a cigányokat támogatják”. Manapság, amikor hetente érkeznek hasonló fenyegetések telefonon a különböző hivatalokba, talán már hajlamosabbak lennénk félvállról venni egy ilyen üzenetet. Akkoriban azonban szerencsére még nem nagyon akadt példa ilyesmire, s bizony komolyan megijedt mindenki, aki olvasta.

Így aztán az igazgatónő természetesen azonnal értesítette a rendőrséget, akik gyorsan intézkedtek. Annak rendje-módja szerint tüzetesen átvizsgálták az egész házat pincétől a padlásig, robbanószerkezet vagy bármi gyanús jel után kutatva. Persze semmit sem találtak, így végül úgy döntöttek, az eredeti terveknek megfelelően lehet megrendezni a versenyt, hiszen kicsi az esély, hogy bármi baj történik. A nézőtéren azonban végig ott ültek a rend éber őrei elrejtve a közönség soraiban, hiszen sosem lehet tudni…

A vetélkedő – és vele a televíziós közvetítés – végül zökkenőmentesen és óriási sikerrel zajlott le, külső szemlélő számára szerencsére észrevehetetlen maradt, milyen előzmények zavarták a rendezvényt. A nézők a helyszínen és otthon a tévékészülékek előtt egyaránt jól szórakoztak, élvezték a nagyszerű cigánymuzsikát. A szervezők számára azonban az a néhány órás gyomorgörcs bizony örök emlék maradt az első bombariadóról.