Blog

Találkozzunk az aulában!
Találkozzunk az aulában!
2019-08-12

Abban az időszakban, amikor a művelődési központot Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ névre keresztelték, valóban hangsúlyosan ifjúsági is volt, nem csak a kultúra fellegvára.
 

A nyolcvanas éveket írtuk akkortájt, nyomuk sem volt még plázáknak, egyéb olyan helyeknek, ahol a fiatalok el tudták volna ütni együtt az idejüket délutánonként. Jó időben a terek, parkok padjai is megtették ugyan, de esőben-hóban-hidegben ugyan hová mehettek volna diákok? Merthogy diákok akkoriban is szép számmal voltak Szolnokon, talán jóval többen is, mint manapság, köztük a környező településekről bejárós középiskolások is rengetegen.

Ők pedig – talán érthető okokból - nem szívesen maradtak az iskolájukban az esti busz vagy vonat indulásáig. A város szívében lévő művelődési központ aulája azonban tökéletes célpont volt mindannyiuk számára. Kulturált környezet, hívogatóan kényelmes fotelek és még egy jól felszerelt büfé is várta őket a ház földszintjén. Így azután jobbára itt találkoztak délutánonként a különböző iskolába járó barátok, itt készültek a közös házi feladatok, itt tanulták a verseket és idegen szavakat (jobbára még az oroszt, bár azért már az angol és német is felbukkant), itt vitatták meg az élet nagy dolgait a „már mindent ismerő” kamaszok.

És persze szerelmek szövődtek. Fotel mögül kipillantó lánytekintetek ellenőrizték, hogy a kiszemelt áldozat megérkezett-e már, barátnők vitatták meg suttogva, vajon véletlenül vagy készakarva ülnek-e le mindig szemben velük azok a helyes fiúk. S a fiúk persze nem véletlenül ültek oda, csak még a bátorságukat nem sikerült összeszedni ahhoz, hogy megszólítsák a fruskákat… A „Vargások” és Verseghysek” természetesen tüntetően kerülték egymás társaságát, legfeljebb azok álltak szóba egymással, akik korábbról, még általános iskolás éveikből ismerték egymást, a többiek viszont iskolától függetlenül jól érezték magukat együtt.


Kép forrása: Új Néplap archívum

No és a büfé. Az egység üzemeltetője jó üzleti érzékkel valószínűleg már idejekorán rájött, hogy a tizenévesek feneketlen bendőjének finoman szólva is kevés a menzakoszt. Hiába az iskolai hosszas sorban állás, a legtöbb fiatal akkor is úgy lépett ki az ebédlő ajtaján, hogy ha farkaséhes nem is maradt, legfeljebb a következő sarokig bírta ki gyomorkorgás nélkül. Sokat enyhített ezen a kínon a művelődési központban található büfé, ahol ínycsiklandó szendvicsektől a finomabbnál finomabb süteményekig mindenfélét kaphatott az éhes diák. Ráadásul tizenévesek pénztárcájához szabott árakon, így akár a szűkre szabott zsebpénzből is jól lehetett lakni a menzai kelkáposztafőzelék után.

Egyszóval igazán ideális környezet volt ez a középiskolások számára, ahol az egyetlen problémát csak az jelentette, hogy olykor kevésnek bizonyultak a süppedős fotelek, a későn érkezőknek már csak a karfákon jutott hely. A törzsközönség már egy-két óra között gyülekezett, s általában csak öt-hat óra körül ürült ki a ház. Akkor azért már mindenki igyekezett haza – főként a korán sötétedő késő őszi-téli délutánokon -, hogy mire a szülők hazaérnek, már ki-ki a saját kuckójában várja őseit.
Hogy véletlenül alakult-e így vagy a ház vezetőinek tudatos törekvése volt, hogy ily módon is helyet biztosítsanak a fiataloknak? Ki tudja. Mindenesetre igen népszerűnek számított akkortájt a „műv. központ” a diákok körében. Talán manapság is örömmel fogadnának a tizenévesek egy ilyen helyet. Ahol kötöttségek nélkül együtt lehetnek, jól érezhetik magukat, akár még segítséget is kapnak egymástól a tanulnivalóhoz. Mert a plázák bizony nem erre valóak…